Eléggé meglepődtem.
Már azon, hogy a Twitter elkezdte Trump - és mások - valótlanságokat tartalmazó bejegyzései mellé kitenni a fact checkert. Azért lepődtem meg, mert a most készülő sci-fi regényemben a következő ötven év világpolitikai változásának gyakorlatilag ez volt az első lépése. Másfél évvel ezelőtt, amikor kipattant a fejemből ennek a regénynek az alapötlete, abban éppen ezzel a gondolattal indult el a lavina.
Emlékszem, éjjel három óra volt, amikor felriadtam álmomból, és gyorsan billentyűzetet ragadtam, nehogy eltűnjön az egész. Fél ötig írtam, megállás nélkül, pihenés nélkül, katt-katt-katt-katt, egyfolytában. Amit megírtam, a szöveg tocsogott a világpolitikai és társadalmi berendezkedésben vett változásokban, utópia és disztópia keverékeként, a mától egészen 2150 körüli időpontig. Néhányszor volt életemben már ilyen, éjjel hármas kelés, amit gépelés követett, valami ebben az időben történik a fejemben (álmodom talán), és úgy tűnik, agyam grafomán része éppen elég éber ahhoz, hogy ebben a pillanatban képes legyen impulzust adni a hipotalamusznak, ami felriaszt.
Az alapötlet, amit lekörmöltem akkor, nem is pont a fact checker megjelenésében, hanem egy szemléletváltásban gyökerezett, ami ehhez szükséges volt. A Szilícium-völgy tech-cégei ugyanis, bármennyire is hatással vannak az emberi elmékre azzal, hogy rajtuk keresztül fogyasztjuk a tartalmat, bármennyire is képesek egy apró algoritmus-módosítással tömegek hangulatát befolyásolni, alapvetően háttérbe szorulnak, ha közéletről van szó. Ők csak a profitra mennek, a hangulatbefolyásolást is csak az addikció növeléséért alkalmazzák, őket mindenki más hagyja békén, nincsenek nagyobb ambícióik ennél.
Ami azért érthetetlen, mert kellő pénz megléte esetén mindig, mindig vannak nagyobb ambíciók.
Az a hat oldalnyi tömör szöveg, amit leírtam, a hatalom lassú átvételéről szólt. A változás a tech-szektorból indult, az álhírek elleni küzdelembe csomagolva, objektív fact checkerekbe csomagolva, de voltaképp a tudományos álláspont bebetonozásáról szólt, a harmadik hatalmi ág, vagyis a tudomány kivirágzását hozta el, és az ésszerű világot akarta megteremteni, intézményesítve a korrupcióra való képtelenséget. Persze be-becsúszott néhány forró helyzet is. Valahogy az egyik dologból következett a másik, mindig volt egy legvalószínűbb következmény, és azt írtam le. Ledöbbentem, amikor megláttam, mindez hová vezet 2150 környékén.
Az ötlethez hozzácsaptam pár karaktert, akiken keresztül az időszak történéseit bemutatom, a szerkezetre vonatkozóan adtam pár homályos utalást, és ezzel az egész paksamétával elmentem a Librihez, és megmutattam a területért felelős munkatársnak, aki egy nagyon érdekeset mondott nekem. Márpedig azt, hogy “na de hol van ebben a történet, a sztori?”. Ez egy esszé, esszét ők nem adnak ki, mert még sci-fit sem biztos, hogy megéri.
Hű, tényleg. Hol ebben a regény? Alig pár morzsa. Kijózanodtam.
Kábé tíz hónapig nem nyúltam hozzá, csak gondolkoztam. Hogy a fenébe legyen ennek története? Olyan volt, mintha asztalosként elkészülnél egy tanári asztallal, de gyorsan megkapod a hírt, hogy akkor már ugyan legyél szíves huszonöt széket és tizenhárom padot is legyártani, mert a diákoknak nincs hová ülni, és ez így nem iskola, csak egy asztal, azzal meg nem sokra megy a magyar oktatás egésze, úgy általában. Fel kellett nőni a feladathoz, miközben ott motoszkált bennem: talán csak arról van szó, hogy egyszer szarul aludtam.
Amikor altattam a kislányomat, kint az udvaron, a hasamra kötve, gondolkoztam. Egy órát, két órát egy nap. Aztán másnap is. Aztán harmadnap. Sosem csináltam ilyet, sosem hoztam létre hús-vér karaktereket a semmiből, akik valahonnan tartanak valahová, és hatással vannak egymásra. Miközben a világ is változik körülöttük, és az is hatással van rájuk. Kiválasztottam a százharminc évben egyetlen időpillanatot, ahová leszúrtam ezeket az embereket, megvizsgáltam a gyerekkorukat, a munkájukat, a jövőjüket.
Hihetetlenül izgalmas volt, meg még ma is az. Nézni, ahogy megtelnek tartalommal, múlttal és olyan célokkal, amikről még nem is tudnak. Mert én sem tudtam, csak egyszerűen beugrott: a jelentéktelen kis figura a háttérben megkapott egy lehetőséget, és élt vele, és előrelépett, és a legfontosabb ember lett mindenki közül. Ez a tehetséges alak, aki rájött valami fontosra, na ő pedig menekülésre kényszerül. Muszáj, hogy így legyen, mert így van értelme. A történetvezetésben az a jó, hogy a lehetséges történések közül mindig ott van egy, aminek úgy érzed, muszáj megtörténnie. Te annyit tehetsz, hogy a körülmények közé dobsz be egy nagy követ, és akkor mindenki máshogy ugrik el. Aztán reménykedsz, hogy arra ugranak, amerre te akartad.
De nem kényszeríthetsz senkit arra, hogy ne azt tegye, amit tennie kell.
Most tartok a könyv első leiratának felénél. Tanulom a regényírást, magamtól, és ez eddigi életem legizgalmasabb tananyaga. Igen, olvastam egy híres “Hogyan írj regényt” könyvet is, szart sem ér. Nem a valódi kérdésekre próbál meg választ adni, hanem azokra, amiket jó esetben ösztönösen megtesz mindenki az első percben, amikor elkezdi ezt az egészet. Amikor benne vagy már nyakig a sztoriban, olyan dilemmáid lesznek, amit csak egy gyakorlott íróval való személyes konzultációval lehet átbeszélni. Majd azt is megteszem, gondolom. Most még legyek meg az első verzióval.
Na, de miért is írtam ezt a posztot? A Twitteres fact check. Igen, kísérnek ezek a jelek, hogy amit felvázoltam, ha nem is valódi dolgok, de részeiben megvalósulnak. Olvastam azóta híreket Ausztráliáról, ami a könyvemben Újvilágként szerepel, összefutottam az USA cégadatbázisban egy ugyanolyan nevű céggel, ami a könyvemben kis létszámú AI fejlesztéssel foglalkozik. Stimmelt a név, a tevékenység és a kis létszám is. Nem vettem jelnek, véletlennek vettem. De gondoltam, hogy írok a két tulajdonosoknak, hogy nem abban utaztak-e, amiről a könyvem két cégtulajdonosa utazott? Butaság, hessegettem el magamtól a dolgot.
Hogy így jobban sietek-e az írással, hogy a valóság kezd lelőni poénokat belőle? Szeretném azt mondani, hogy nem, mert nagy időt ölelek át, a sci-fi szerzőknek nagy előnye, hogy sehova sem kell sietniük. De valójában meg igen, mert ha a valóság nagyon elkanyarodik a világomtól, akkor az én verzióm immár színtiszta fiction lesz, abból is az idejétmúlt fajta, zagyva ostobaság. Így is lehet, hogy zagyva ostobaság, de így legalább mondhatom, hogy “hé, nézz körül a valóságra. Ha neked ez zagyva ostobaság, akkor az micsoda?”
