A koronavírust, meg egyáltalán bármilyen járványt a tömegek fegyelmezettsége, valamint hosszú távon majd a tudomány győzi le. A tudomány, ami a mi civilizációnkban gyakorlatilag az egyetlen fokmérője annak, hogy az ember, mint faj, mire vitte. Hogy hol tart. Nem a nevetségessé tett demokratikus választások, nem a politikusok ígéretei és pénzosztási manőverei, nem is a költők vagy a zenészek éppen aktuális zsánerei, és persze hogy nem a hétfő reggeli céges meetingjeink. A tudomány, az, amennyit megismertünk a körülöttünk lévő világból, megmutatja, mennyire vagyunk fejlettek.

A mindenkori kormányok dolga ilyenkor, vészhelyzetben az, hogy enyhítsék a károkat. Ahogy a fent említett két entitás megküzd a vírussal, addig az ő feladatuk a romok takarítása, és a győzelem utáni állapotok megtervezése.

Ezen “hatalmi” háromszögnek, a tudománynak, a társadalomnak (népfelségnek) és a kormányzatnak ritkán van ilyen páratlan lehetősége arra, hogy egyensúlyra törekedjen. Ritkán érezhetjük ilyen rövid távon sokkal élhetőbbnek, sokkal biztatóbbnak az életet akkor, ha az általunk felkent hatalom nem él vissza a felkent hatalmával, nem regulázza a tudományt, nem próbálja maga alá gyűrni, ahogy nem próbálja meg maga alá gyűrni, jelentéktelenné tenni a tömegeket sem. Információ visszatartásával, befolyásolással, a társadalom saját pénzének továbbra is egy szűk kör érdekei felé hajló elosztásával.

Ilyenkor látszik igazán, hogy ez egy nagyon szép együttműködés, partnerségi kapcsolat lehetne. Az állam vezetői, akik ebben a “vezető” szóban nagyon megtalálták magukat az elmúlt évtizedekben, sima partnerré avanzsálnak, és ez jó dolog. Ők elvileg nem görcsölnek azon, hogy maguk felé húzzák az előjogokat, a másik oldal nem görcsöl azon, hogy megint elhúznak tőle valamit, vagyis a fenti háromszög nem billen meg, nem leng ki, mindenkinek megvan a feladata, és azzal foglalkozik.

Ez a folyamat elősegíthetné azt a mélyreható változást, amire annyira sokan vágynak. A Facebook-posztok ezrei és sok-sok cikk foglalkozik azzal, hogy egy új társadalmi berendezkedés jöhet el, és át kell gondolnunk, mi a munka, mi a jövedelem, és mi a biztonság. Az államnak pedig továbbra is partnernek kell lenni ebben, mert a változásra való igény már az utóbbi években pukkanásig feszítette egyébként is a társadalmat, a lufit pedig most leengedték, hülyeség lenne újrafújni.

Ez mind szép, meg jó, de sajnos

mindenki tudja, hogy amiről beszélek, az NEM a mi valóságunk.

Amiről itt beszéltem, az az, aminek lennie kellene, és amihez sosem voltunk ilyen közel. De sajnos mégsem vagyunk elég közel, mégpedig azért, mert a rendszer fenntartásában érdekeltek alig-alig sérülnek meg ezen néhány hónap, év alatt, és természetes, hát persze, hogy természetes, hogy nekik a korábbi, ismert rendszer visszaállítása a jó.

A régi rendszer az, amikor milliók megszakadnak, hogy fizessék a hitelt, a kocsit, az üzemanyagot, az ételt, hogy mellette még egy nyaralásfélére fussa, miközben hálásak azoknak, akik ezt a pénzt odaadják nekik. Az egyes emberektől a legnagyobb cégekig mindenki hiszi, vallja, hogy csak az a jó, ha növekedsz, és csak akkor lehet értelme növekedésről beszélni, ha visszaállítod a 2020 januári bevételeidet, profitodat, fizetésedet, és akkor van nullán, és onnan növekedhetsz tovább. Ha öt évig tart, akkor addig. Bele kell dögleni, hogy öt év alatt odajuss, mert az az alap, és a növekedés mindenek előtt.

A régi rendszer, ha visszaáll, valószínűleg nem fussa nyaralásra, sokaknak másra is alig. Az emberek nagy része minden bizonnyal nem éri el azt a bevételi szintet, ahol a havi bevételüket kényelmesen felélve kábé nullára süllyed a pénzük, vagyis kényelmetlen lesz még csak a sima megélhetés is. De mivel senki nem mondja, fentről, hogy érdemes lenne új alapokra helyezni ezt, és nem feltétlenül MUSZÁJ azt a kibaszott növekedést, egymás kárára elhappolást, bazdmeg-Ő-miértkeresannyitot hajszolni, nem is gondol bele. Hogy mondjuk az ember nemcsak a tudomány területén, de a társadalmi berendezkedésben is elhajlana végre a középkortól.

A helyzet az, hogy azok, akik a rendszer fennmaradásában érdekeltek, épp azok, akik a legtöbb hasznot húzták az eddigi berendezkedésből. Igazából nekik mindegy, jöhet valami más is, de a régi a kényelmesebb. Orwell nem túl nemes állatokként ábrázolta azokat, akik minden időben, minden rendszerben megtalálják azt a köpönyeget, amit felöltve az adott rendszerrel kompatibilisen, mégis a saját hatalomvágyukat kielégítve mászhatnak fel a rendszerlétra legmagasabb fokára. Akármilyen létra is legyen. Mindig van valamilyen.

A rendszer nyertesei bőven rendelkeznek tartalékkal a jövőre nézve. Ezért lehet, hogy mondjuk egy tízmilliárd forint eredménytartalékkal rendelkező vállalat elbocsát több száz alkalmazottat, arra hivatkozva, hogy neki a veszteség elkerülése vagy minimalizálása a legfontosabb feladata. Miért? Mert a cég nem egy ember, pláne nem egy emberi, emberséges ember, hanem egy úgynevezett - bazdmeg - jogi személyiség. Egy papírlap. Ő birtokolja az eredménytartalékot (ami magánvagyonba is átmehet, de hát ez színtiszta feltételezés, talán sose fog, mert minek is, tényleg, kinek kell ennyi pénz?), és az ő hideg és kiszámított érdeke, hogy az eredménytartalék sose fogyjon, hanem nőjön. Akár minden ember nyomorára.

Ki az ördög mondta, hogy így kell működni a világnak? Ki a fene gondolta, hogy így fog működni?

Az otthonülők, akik közelebb kerülnek saját, lecsupaszított létükhöz, egyre nagyobb elborzadással nézik ezt. Valami nem stimmel - lesz egyre hangosabb a homályos érzés bennük, mint ahogy Winston Smith tudatában is egyre hangosabb lett ugyanez. Valami nem stimmel, nem tudom, mi az, de a dolgoknak nem kellene így lenniük. Egyre tisztábban látjuk.

Ez feszültséget szül. Senki nem akar visszamenni, és kétszeres erőbedobással tolni valamilyen százmilliárdos cég szekerét, hogy ledolgozza ezt az időt, amit fizetés nélkül töltött itthon. Senki nem akarja, hogy a most kialakult anyagi, egzisztenciális, költségvetési meg az ördög tudja, hányféle neve van, szóval pénzlyukra koncentráljunk újra, ugyanabba az egyébként is utált valamibe visszahuppanva, csak valami sokkal szarabb alapállapotban, miközben egy igenis fontos lelki-társadalmi gyógyulás indult meg, amivel foglalkozni kellene. Senki nem akarja majd hónapok lassulási - tehát pozitív irányba mutató - munkáját eldobni, és újra nekifogni a hajtásnak, a bolygó utolsó egyensúlyt biztosító köteleinek elvágásának, bedarálásának, és az unokái világának tönkretételének.

Nem megy.

Az egyik út, hogy a kormányzat partner észreveszi ezt a folyamatot, és alkalmazkodik, a társadalmi feszültség enyhítésén, vagyis úgy viselkedik, mint egy a pénzünkkel és a felettünk uralkodó törvények meghozatalára általunk felkent bölcs. Az előző rendszer nagy nyertesei alkukat kötnek ezzel a bölcs kormányzattal, annak érdekében, hogy együtt alakítsanak ki egy igazságosabb elosztást, fogyasztást, szabályozást. A vállalkozások alsó rétegét, a piramis alapját pedig segítjük, hogy minél gyorsabban megalapítsák azokat a folyamatokat, ami mentén működünk.

A másik út az, hogy a kormányzat (és itt a kormányzat alatt tágabb, a legbefolyásosabb vállalkozókkal összenőtt entitást értem) nem képes engedni a hatalomból. Ahogy a partnerség felé mozdul a szerepük, egyre görcsösebben ragaszkodnak az uralkodás víziójához, és ezt az időszakot arra használják, hogy még inkább bekeményítsenek, még jobban megnyirbálják a társadalom szabadságfokát. A társadalom és a tudomány eredményeit a saját eredményüknek állítják be, és ebben a hazugságban tilos lesz kétkedni, hisz ez a hazugság lesz a rendszer alapja. Természetes módon visszaállítanak mindent, ami volt, és kétszeres teljesítményt várnak el mindenkitől, az ország újraépítésének hangzatos égisze alatt, ami valójában azt jelenti majd, hogy a nyertesek és a hatalomtól vezérelt emberek vízióját szolgálják. Itt már nem arról van szó, hogy gazdagabbá kell tenni őket: már mindenük megvan, nem kell nekik több pénz. Persze igénylik a pénzt, de a pénz immár csak egy státuszt jelent, a folyamatos vagyonnövekedés szintje különbözteti őket meg ezen a kaszton belül, a cél pedig a kaszton belül elfoglalt szerep megtartása, valamint a kaszt általános létét fenntartó igazságtalan rendszer megtartása.

Ez nem más, mint egy játék. Társasjáték. Ők nem érzik ezt rossznak, mert az ő realitásuk már annyira eltávolodott az életüket a pénzzel csak fenntartani vágyó, azzal némi javat - új autó, új számítógép, új lakás - szerezni vágyóktól, akik egyébként a pénzszerzés mellett mindig megtartják a “magánélet” szentségét, és mindig oda térnek vissza a pénzszerzés után, hogy a két embercsoportnak már nincs miről beszélgetnie sem. Az őrült társasjátékban, ahol a pénz csak játékszabály, és nem is mennyiségben, hanem mennyiségi NÖVEKEDÉSBEN mérik, nincs magánélet, a nap minden percében érvényes az őrület, nincs belőle kilépés, háromféle embert látnak, aki alattuk van, aki felettük van, és aki támadja a játék szabályait biztosító vasból és acélból emelt falakat.

Ez a játék nem új. Mindig is velünk volt, lehetett demokráciánk, feudalizmusunk, császárságunk, diktatúránk. Aprócska szabályok változtak csak, ott fent, miközben lent — minden.

Mit is mondhatnánk? Akkor mindegy? Akkor lehet így is, úgy is, a játékuk megmarad, mi meg esszük a kefét? Nem egészen. A játékszabály-váltások trendje azért bizakodásra ad okot. Akarjuk, vágyjunk rá, hogy változzanak, mert jobb lesz. A tudomány mutatja, hogy az emberi faj egyre fejlettebb, a fajunk krémje mutatja meg, mire is vagyunk képesek, ha baj van, de nagyon is érdemes utánuk vánszorogni nekünk, a mindenféle emberből, mindenféle akaratból és vágyból álló nagy társaságnak, akik maguk döntik el, végül is, hogy hogyan akarnak élni. Egyensúlyban, partneri viszonyban az egyes “hatalmi” ágak között, egy nagyon hatékony, mindent legyűrni képes állapotban, vagy valami billegő szaron ülve, ami hol balra, hol jobbra loccsantja ki magából a mocskot, és egyébként is szédülök, és ki akarok szállni?

Készül a regényem, egy sci-fi, amiben egy olyan világba látogatunk el, ahol a fenti hármas egység újra egyensúlyba került - méghozzá a tudomány váratlan és gyors egyensúlybillentésével. Ezzel kapcsolatban a blogon további részleteket is megismerhetek majd, ha érdekel titeket, kövessétek a Facebook-oldalamat, úgy nem maradtok le azokról az anyagokról sem.