A visszatartott szó ereje

Akik írással foglalkoznak, előbb vagy utóbb szembesülnek azzal, hogy nem találják az egyensúlyt az íráshoz szükséges információk vagy élmények összegyűjtése és az azokból készített alkotó folyamat között. Ha valaki alkalmazottként ír, akkor általában túl sokat kell írni, és túl kevés az idő arra, hogy kellően erős benyomásokat, élményeket szerezzen ahhoz, hogy az írása élettel teli és izgalmas legyen, és az adott művéhez megszerzett tudása is legfeljebb arra elég, hogy tudatlanságát eltakarja vele. Teljesen mindegy, hogy itt most milyen típusú írásról beszélünk: mindegyikbe kell élet, és mindegyikbe kell tudás.

A másik lehetőség, mármint hogy az ember túl sok élményt szerez, olyannyira, hogy elfelejti azokat megosztani, ritkábban fordul elő. Ha mégis, az ilyet úgy hívják, hogy szakmaváltás.

Ez olyan, mint a légzés. Akinek két alkotó folyamat között felnézni is alig van ideje a monitorról, és esténként az ügyeit és kötelességeit intézi, az vajon mikor töltekezik? Mikor vesz levegőt, befelé? Levegőt venni annyi, mint élményeket befogadni, gondolatokat engedni magunkban, ismereteket szerezni. Beszívom. Kifújni annyi, mit az intellektusunkkal vagy érzéseinkkel feldolgozott élményeket, tudást visszaáramoltatni oda, ahonnan jöttek. Kifújjuk. Ha valaki kapkodva, sokat ír, az elméjével éppen azt teszi, mint a testével akkor, ha kapkodva, apró levegőket vesz. Apró levegők is jók, ha valaki hosszútávfutó. Kellően szép gondolatokat viszont csak úgy lehet megfogalmazni, ha a levegővételünk alapos, és átjáratjuk vele magunkat, teljesen. Akinek elég felszínes gondolati élményeket megosztani, annak elég a kis levegő. Aki valami mélyére akar hatolni, az nem ússza meg, hogy akár hetekig, hónapokig, évekig tartson akár egyetlen belégzése.

Tíz éven keresztül napi rendszerességgel szedtem a levegőt. Ez nem számít túlságosan gyakorinak a szerkesztőségi munkához képest, ahol darálni kell az anyagokat, úgy voltam vele, hogy nekem nagyjából megfelel. Mégis nagyon vágytam egy jó, alapos levegővételre, egy olyan átmosó öblítésre, mosogatógép-tisztítóprogramra. Arra, hogy egyszerre egy dologra kelljen figyelnem, és ezáltal kellően alaposan megmártózhassam abban az egy dologban. Nem tudtam, de valójában így jelezte a szervezetem, hogy most olyan élethelyzetbe került, ahol neki ez a napi ki-belégzés gyakori. Nem akar mindennap billentyűzet előtt ülve kifacsarni magából valami egyedi gondolatcsírát, mert alig van már csíra, csak valami félig üres, szikkadt izé kong ott bent. Eljátssza, mintha nem így lenne, az olvasó talán észre sem veszi. De azért érzi, mert nem kap túl sok mindent. Mindegy, megszokta már. Ma túl sokan lélegeznek aprókat, annyira, hogy az emberek megszokták: kutyagumit kapnak, csillámporral leöntve. És mit csináltam az elmémmel, amikor szólt erről? Nem hallgattam rá, mert az embernek van egy munkarutinja, attól eltérni az egész munka újraszervezésével lehet csak.

Aztán jött a járvány, és az segített. El kellett engednem a napi levegővételeket, és hazairányítanom az energiámat, a gyerekekre, a háztartásra. Ilyen volt ni:

johannes-krupinski-bifm4itjnve-unsplash.jpg

Photo by Johannes Krupinski on Unsplash

Először olyan, mintha megvonási tüneteim lennének.

Az elmém egyfolytában basztatott, olyan dolgokat állítva, hogy ha nem írok, akkor elveszik valami fontos. Kiszárad a csatorna köztem és az olvasók között. Vagy épp szárba szökken odabent a gondolatcsíra, és nagy növény lesz, aztán el is fonnyad, még mielőtt felhasználnám valami anyagba, amibe pont jó lenne. Tékozlónak nevezett az elmém, és rendesen ki is készített. Ingerült voltam, elviselhetetlen.

Ahogy ott sétáltam fel-alá a lányommal a mellkasomon, hogy altassam, rájöttem, hogy itt az idő egy nagy-nagy levegővételre. Az elmémnek valahol igaza van: az nem lehet, hogy ne írjak. Azt nem tudom megtenni. Viszont ha a kezeimnek nem is, az agyamnak van épp elég ideje kreatívkodni, úgy, hogy annak nincs semmiféle betűhelyes manifesztuma azonnal vagy másnap. Írok, de úgy, hogy nem gépelek. Írok úgy, hogy tudatosan csak befele-befele szedem a levegőt.

Kipottyant egy regény.

Miért írtam? Hogy írjak. Mi lett a vége? Az, hogy pontosan megláttam benne a több hónapnyi belégzés hatását: ott voltak a csavarok, a karakterek, a több rétegű plot twist. Nem volt tökéletes, mert az írásra magára csak lopott órákban kerülhetett sor, meg késő este, ahogy korábban a belégzésem, most a kilégzésem vált kapkodóvá. De végül is jót tett a könyvnek a gyorsaság, ha úgy vesszük, mert feszes lett a szöveg, és nem mélázott el sehol egy percre sem. Ezt szoktam mondani azoknak, akik írás ügyben kérnek tanácsot tőlem: ne vesztegesd az olvasó idejét. Na, én nem vesztegettem.

Mi történt ezután? Kiadókkal tárgyalás, szövegpofozgatás, kritikák meghallgatása, marketingterv. Túl kevés kreatív. Újra kopogtatott az elmém. Mi a faszt csinálsz, kérlekalássan? Ja, semmit. Akkor talán leszel szíves levegőt venni. Leszek szíves, mondom én. És mentem, és mosogattam, és altattam, és vettem be, vettem be a levegőt.

Elhatároztam, hogy a könyvem, amit eleve folytatásosra terveztem, és sikerült épp a legjobb résznél elvágni az első kötet fonalát, trilógia lesz. És vettem befelé a levegőt, és terveztem, hogy akkor hogy épül fel a három könyv, és hová érnek el a jó hőseim a végére, és milyen plot twistek lepnek meg minket az úton, és ahogy ott álltam, beleborzongtam a sorsukba szegényeknek, mert ekkorra már bennem éltek ők. És csak vettem, vettem a levegőt, és a trilógia messze túlmutatott már azon, amit először szántam neki, tudniillik írjak egy világról, ahol túl tudjuk élni az előttünk álló dolgokat, és esetleg az emberiség egy fejlettebb állapotába léphet végre, túlmutatott már a sci-fi műfaján is, ahogy hagytam növekedni a kis gömböcöt, egyre több mindent falt be, és egyre nagyobb küldetést akasztgatott szegény regényem, regényeim nyakába.

Most, az utóbb napokban érzem, hogy elég.

Ugyanazt érzem, mint annak idején a napi levegővételnél, hogy köszönöm, de nem kérek többet. Tele vagyok gondolatokkal, élményekkel, feszítenek, és írnom kell. Le kell ülnöm, és írnom, sokat, a szövegre kell figyelnem, arra, hogy az olvasó pontosan azt érezze, amit én érzek, amikor írom, és szűnjön meg a világ körülöttem, és hadd írjak, írjak.

De a világ most meg nem változik vissza olyanná, ahol ezt meg lehet tenni. Nem panaszkodom, épp dobott két munkalehetőséget is az utóbbi időben, ami íráshoz kötődik, a napi levegővételeim jöhetnek vissza, és tényleg jó az is. Kell az is, és szívesen csinálnám. De azokhoz nem kell ilyen sok levegő, amivel megteltem, és muszáj lesz az energiáimat kiadni még két regényben, és megpróbálni átugorni velük azt a magas lécet, amit állítottam magam elé.

Most ezt a posztot löttyintettem ki a tetejéről. Jaj de jól esett. Fának az ujjaim, csak írtam, írtam.

Vegyetek, adjatok. Vegyetek, adjatok. Egymás után, akkor is, ha nem kreatív területen mozogtok. Akkor is, mert a munkátokban és a mindennapokban is van befogadás, és kibocsátás. Gondolatok, segítség, szeretet, kedvesség, előzékenység. De legyetek kreatívak is. Írjatok egy verset a gyereketeknek. Én is írtam. Az is kiloccsant. Nem jó üresnek lenni, de nem jó tele sem lenni. Keressétek meg azt a légzési ütemet, amit ti szerettek, és próbáljátok meg az életeteket úgy alakítani, hogy meg tudjátok tartani ezt a ritmust.

Tartsátok vissza a szót, ha már eleget beszéltetek. Ne féljetek, nem tűnik el a nyelvetek. Ott lesz, és erősebb lesz, mint valaha. Aztán pedig, ne felejtsetek el megszólalni, adjatok vissza a világnak abból, amik vagytok.

Ádám ma otthon marad

Van, hogy elmegy egy napra a városba, van, hogy otthon marad. Most hosszú ideig otthon. Ide fér minden olyan írása, ami nem fér máshová, de amiket szeretne kiírni magából.

Kövess Facebook-on

Friss topikok

Címkék

süti beállítások módosítása