Hogyan lehetne előnyt kovácsolni a karantén-oktatásból?

A kormány bejelentette, hogy egy évvel korábban kezdődik meg a digitális oktatás. Rajtuk kívül kábé mindenki érezte ebben az állításban a humort, különösen azóta, amióta kiderült: a tanárok tökegyedül maradtak a problémákkal. Ha jól meg tudják valósítani a diákok online tanítását, az a Nagy Átállás érdeme, ha meg nem, akkor az ő személyes kudarcuk. Közben lehet sejteni, hogy az egész tanévet meg kell majd ismételni, úgyhogy az egész izmozás, az anyagok átküldése szöveges állományban, hogy na ezt tanuld meg anyuval-apuval, és a házi feladatok ész nélküli osztogatása szerintem tökéletesen értelmetlen és lélektelen dolog. Aki ilyet tesz tanárként, a saját szakmáját alacsonyítja le, saját maga előtt.

Miközben ha elengedjük az évet NAT-szempontból, akkor baromi jó dolog következhetne most nyárig. És végre a tanárok is talán életük legnehezebb, egyben legszebb feladatára vállalkozhatnának.

Én most nem kezdek kompetencia alapú oktatásról beszélni, mert nem tudom, mi az. Én azt tudom, hogy én hogyan tanultam mindig is. A lehető legtermészetesebb módon, ahogy szerintem mindenkinek tanulnia kellene. Ahogy mindenki tanul is, az iskolán kívül.

road-trip-with-raj-o4c2zovhjsw-unsplash_1.jpg

Az ember ugyanis nem olyan lény, ami tankönyvek végigolvasásával és megjegyzésével tanul. Ez egy baromi nagy tévedés. Az ember egész életében, gyerekkorától kezdve megfigyelésen keresztül tanul, és mindig épp azt sajátítja el, ami abban a pillanatban érdekli. Lassabban, mint a könyvekkel, de annak, amit végül befogad, annak minden ízét elsajátítva. Aztán, ha annyira érdekelte a téma, hogy sok évet foglalkozott vele, és mesterévé vált, a végén írt egy tankönyvet, amiben összeszedett mindent, amit elsajátított.

És vajon olyan logika alapján állítja össze ezt a könyvet, ahogy ő tanulta? Ugyan, dehogy.

A könyv végül olyan emberidegen felépítést kap, mint hogy “előszó”, “alapfogalmak”, “minden, amit a terület egyik szegmenséről tudni kell”, és “minden, amit a terület másik szegmense elárul az elsőről” és így tovább. Akik ebből a könyvből tanulnak végül, nem mennek végig az érdeklődés és felismerés azon állomásain, mint a könyv írója, viszont cserébe gyorsabban elérnek az utolsó oldalig, és rohanhatnak tovább a következő könyvre.

Sosem értettem, hogy miért kell ezt. Miért nem lehet lekövetni a könyveknek az emberi érdeklődés logikáját?

Olvastam egy testépítéssel foglalkozó könyvet, ami feltette a kérdést az olvasó helyett, már a legelején: miért kell edzened? A könyv felsorol egy csomó okot, ami magában foglalja az egészség, fittség, boldogság, életszeretet alaptörvényeit. Már elnézést, de ilyen bullshiteket. Aztán valahol később, a könyv egy pontján az író bevallja, hogy ő maga miért kezdett edzeni. Mert meg akart csinálni egy bizonyos felhúzódzkodást. Ennyi volt az oka. Megszállottan dolgozott fél évig, hogy fel tudja húzni magát úgy, ahogy elképzelte. Csak ez után kezdte azt gondolni, hogy tulajdonképpen végig a boldogságról meg az önmegvalósításról volt szó.

Én azért kezdtem el gitározni 15 évesen, mert hallottam egy sztorit egy srácról, aki egy nyár alatt megtanult. Így hangzott a legenda, és én is legenda akartam lenni. Nyáron levonultam a nyaralóba, vittem egy darab A4-es lapot az összes alapakkord fogásával, és tanultam. És nyár végére le tudtam fogni őket, le tudtam fogni egyszerű dalok akkordjait egymás után, sőt azt is tudtam már, hogy a metálzenében nagyon szeretik a kvintek és oktávok együttes lefogását, nagyon különleges az a rockdal, ahol a tercekkel is játszanak. Ja, és a terctől függ, hogy moll vagy dúr. Ennyit értettem meg. De pont ennyi megértésére volt szükségem, akkor.

Évekkel később egyik reggel úgy keltem fel, hogy meg akarom tanulni J. S. Bach D-dúr szvitjének Air tételét. Gyönyörűnek találtam, és megőrültem azért, hogy a saját ujjaim alól halljam megszólalni. Elmentem, és aznap vettem egy szintetizátort, és elkezdtem. Ahogy kirajzolódtak előttem az összhangok, nagyon elkezdett érdekelni, mi történik. Levettem a polcról Kesztler Lőrinc: Összhangzattan című tankönyvét, ami 15 éves korom óta érintetlenül ott hevert a polcomon (akkor azt hittem, hogy a gitározás miatt majd elolvasom), és elkezdtem falni a konzisok által gyakran forgatott tankönyvet.

Valahol a háromnegyede táján elakadtam. Értettem a szavakat, de nem értettem, mit akar a szerző. És innentől már semmit nem értettem a könyv hátralévő részében. Ekkor, és csak ekkor, megkerestem egy tanárt. Értelmetlen lett volna ezelőtt: semmit nem tudott volna segíteni, csak nógatni, hogy siessek valamivel, amivel tökre ráértem. De most kellett valaki, aki elmondja azt a mondatot másként.

Elmentem, és vettem kábé tíz magánórát egy zeneszerző srácnál. Nagyon jól elmagyarázta azt a mondatot, onnantól be tudtam fejezni az egész könyvet, szintén egyedül. Zongorázni is tanított, valamint elmondta, hogy hogyan hallja ő például Beethoven Für Elise darabjának egyes részeit. Felemelő volt hallgatni, és rájöttem arra, hogy a zene miként képes közvetíteni egy saját nyelvet, olyat, amit semmilyen más módon nem lehetne kifejezni. Amikor arra kértem, hogy az oktatás terelődjön erre, vagyis az általam érdekelt zeneművek értő elemzésére, akkor hirtelen nem értem el többé telefonon. Mindegy, műveltem magam tovább, elemeztem, amiket hallottam, és ez így megy, és így is fog menni, amíg csak élek. Ez nem múlik el. Ha hallok egy zenét, értem a zeneszerzőt, hallom, ha lusta volt, hallom, ha iparosmunkát végzett, hallom, ha zseniális volt. Ez a részem lett, és sosem leszek kész, sosem kapok diplomát, sosem leszek doktor, a tudásom mindig csekély lesz az övükéhez képest - de ez a tudás annyira az enyém lesz, amennyire csak lehetséges.

Ha tanárt fogadsz, és elengeded magad, megbízol az ő útjában, akkor nagyon gyorsan tudsz haladni. Amit ilyenkor nem veszünk figyelembe, az az a munka, amit évekkel később kell elvégeznünk: olyan állításokat kell ledöntenünk magunkban, amiket a nagy tudású mestertől kérdés nélkül elfogadtunk, de mégsem tudott a részünk lenni. Az ilyen gyomlálás végül olyan sokáig tart, hogy nem vagyok biztos abban, hogy a másik út, az önfejlesztés fogadott alkalmi segítő mesterekkel, nem kényelmesebb-e összességében. Nem állunk-e a tudásunkkal végig stabilabban?

Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy itt van egy rakás diák, akik valószínűleg várhatnának az új NAT által előírt grammra kimért egyentudás bebiflázásával, és most lehetne negyed évük, amikor felkutathatják, mi érdekli őket, és úgy fejleszthetnék magukat benne, hogy azt sosem felejtik majd el. A tanárok nehéz projekteket írhatnának ki, amiket együtt kellene megvalósítani, és amihez sok-sok kutatás vagy önképzés társulna. Egy csomó gyerek megtalálná, mivel szeretne majd foglalkozni, vagy ha azt nem, hogy mi lesz az életre szóló hobbija, ami a részévé válik.

Egy Dr. Sugata Mitra nevű tudós, aki az emberi tanulást kutatja, évekig kísérletezett indiai nyomornegyedek gyerekeivel. Nem tett mást, mint hogy kihelyezett nekik egy interneteléréssel is rendelkező számítógépet, bekapcsolta a webkamerát, és felvette, mi történik a kijelző előtt. Szédítő volt látni, hogy a gyerekek, mindenféle előzetes internetes ismeretek, vagy jó angoltudás nélkül milyen sebességgel tanulták meg használni a böngészőt, és kikeresni rajta mindent, ami érdekelte őket. Ott volt tizenöt-húsz izgatott fej, aki egyszerre nézte, mi történik, és mindig bekiabálta valaki, hogy mit próbáljanak meg. Állítólag gyorsabban tanultak, mint bármilyen tanár segítségével, a lehető legemberibb módon: a saját érdeklődésüktől vezérelve.

Valami ilyesmit lehetne most elérni a magyar oktatással. A NAT-ot sem kell kidobni, nehogy kétségbeessenek a katonás rendben hívők, csak szüneteltetni. És életre hívni olyan projekteket, ahol a gyerekek, akik messze természetesebben használják az internetet, mint a tanáraik, elérjenek valami fontos célt, miközben egymást húzzák fel. És érdeklődve néznek a képernyőbe, izgatott arccal, mert pont azt csinálhatják, ami épp érdekli őket. A tanároknak pedig nem arra menne el a napi nyolc vagy mennyi órájuk, hogy elmondják és visszakérdezzék a zsákos tudást, hanem hogy megismerjék a diákjaikat, a megfelelő feladatot adják ki nekik, kövessék az előrehaladásukat, és a végén megnézzék a kész művet.

Elvesztenének három hónapot? Dehogy. Nyernének három olyat, amit sosem felejtenek el. Ehelyett küzdeni a kötelezők átverésébe a fejekbe, amiket majd újra bele kell verni, az nemcsak teljesen felesleges, nemcsak lealacsonyító a tanároknak, nemcsak kétségbeejtő a szülőknek, de egy kihagyott lehetőség valami igazán jóra.

És ha a dolog mégsem jön össze, mert nem volt idő ezt jól megvalósítani, akkor sincs semmi. Mit veszítenek? Ennyire következmények nélküli lehetőség egy újfajta oktatási kísérletre a világon nem volt még.

Ha szeretnél minden írást elolvasni a szerzőtől, kövesd ezt a Facebook oldalt.

Ádám ma otthon marad

Van, hogy elmegy egy napra a városba, van, hogy otthon marad. Most hosszú ideig otthon. Ide fér minden olyan írása, ami nem fér máshová, de amiket szeretne kiírni magából.

Kövess Facebook-on

Friss topikok

Archívum

Címkék