Újraindítjuk a világot, és ez minden jónak a forrása lehet

Én most nem szeretnék a kellemetlen dolgokra koncentrálni. Az Egy nap a városban blogra írt posztomban, ami a turizmus visszaeséséről, annak váratlanságáról és megoldási lehetőségeiről szólt, már megpróbáltam árnyalni a képet. Hogy egy eleve egymásnak ellentmondó jelenséget egy egymásnak ellentmondó jelenséggel fűszereztünk meg, és hogy ezt miként lehet értelmezni. Hogy nemrég még sírva ráztuk a ketrecet, hogy ugyan már hagyjunk fel az őrült sok utazgatással, ne tegyük tönkre a bolygót ilyen súlytalan szórakozással, aztán amikor itt van, akkor meg meglepődünk, hogy most mi lesz. Slow-mozgalmak voltak, amik a felgyorsult tempójú életünk lelassítására tettek erőfeszítéseket, most meg hirtelen tessék, ennél nem kell slow-abb.

Újraindulunk. Leállunk, aztán nem sokkal később abból az állapotból gyorsulunk majd fel újra.

Máris látjuk magunk körül az utcára, bevásárolni csak a legszükségesebbek miatt kivonuló embereket, az elnéptelenedett helyeket, az állandósult vasárnap reggeli, kiábrándult hangulatot, valójában nagyon szépen demózza számunkra, hogyan tudnánk megmenteni a bolygót. Ha sorban állunk a boltban cetlivel, hogy bemehessünk, de akkor sem egy tonna élelmiszerrel, csak ami kell, hogy inkább nekiállunk otthon sütni, mert macerásabb a pékségtől elhozni valamit, ha sokat otthon, együtt a család, és a sok aggódás mellett lesz egy csomó kihagyhatatlan pillanat. A boltok sokat vannak zárva, nincs nagy kínálat, és senkinek eszébe sem jut utazni. Nem úgy próbálunk kijutni az anyagi nehézségből, hogy többet akarunk keresni, hanem hogy szerényebben élünk. Nem azért tanuljuk a hulladékmentes otthont, mert nincs jobb dolgunk, hanem mert nem jön sűrűn a szemetesautó, és egyébként sem bontunk ki annyi felesleges dolgot a csomagolásából. Az okosórát letesszük, mert minek?

Megtanuljuk, milyen világot hagynánk a gyerekeinkre a három hónappal ezelőtti világot tolva tovább. Pont ilyet. Mert pont az ilyen világ az, ami fenntartható.

Az ilyen világban nem csak mérsékeltebben veszünk élelmiszert (leszámítva a "betárazást"), de meggondoljuk, hová megyünk el autóval - csak, amiért szükséges -, meggondoljuk, mit veszünk készen, és mit készítünk el inkább magunknak, nem vásárolunk kikapcsolódás céljából, nem utazunk távoli helyekre a családdal, akikkel otthon is jó - amennyiben kialakítottunk egy élhető otthont utazgatás helyett, én mondjuk ezen voltam az elmúlt öt évben -, egyáltalán: azt csináljuk, amit fontosnak érzünk, és folyamatosan önmérsékletet tanúsítunk. Egy ilyen keresleti viselkedés mellett nincs az az ipar, ami képes lenne a korábbival megegyező káros anyagot kibocsátani. Nincs az a gyártás, termelés, termesztés, tenyésztés, ami képes lenne exponenciálisan rombolni a bolygó erőforrásait.

Tudom, hogy sokan most bevétel nélkül maradtak, vagy nagyon lecsökkent a jövedelmük. Esetleg el is kellett hagyniuk a munkahelyüket, és nem tudják, mi lesz. Ezek baromi kellemetlen dolgok, és a bizonytalanság félelmetes. De ez a dolog most csak átmeneti, vége lesz, és megint helyreáll az ismert imádott szarságaink nagy része. Ez csak egy demó, egy előnézet, egy kipróbálási időszak. Ha félelmetes, akkor mi még ki tudunk belőle ugrani fél év, egy év múlva, de ők, a mostani gyerekek, már nem. Ízléstelen dolog szidnunk azt, ahol más lakik, vagy lakni fog, nem?

Mit is akarok mondani? Hogy próbáljunk meg úgy nézni erre az időszakra, hogy oké, tényleg elviselhetetlen lenne, ha ez így maradna? Tényleg nem tudnánk megélni így, lelassítva, a munkákat elengedve, kevesebb pénzből, kevesebb pénzköltést betervezve az évre? Nem tudnák átszervezni a munkákat, nem lehetne négy órában dolgozni (mert nem kell több?), nem lehetne többet az életünkre figyelni? Tudunk találni fogódzkodókat, amiket szeretünk? Tudunk beléjük kapaszkodva megvetni a lábunkat, és minden mást sallangként, gépesen elvégezni?

Én egyelőre nem tartozom a most kibontakozó válság legnagyobb vesztesei közé, de ezt részben annak köszönhetem, hogy az elmúlt egy-két évben nagyon komoly lassulást értem el az életemben, a korábbi őrült pörgés helyett. Ahogy egyre lazábban vettem a bevételszerzést, megtaláltam azokat a munkákat, amik termékenyebbek, és sokkal kevésbé őrölnek fel. Lassan a környezetem is beállt mellettem erre az új tempóra, és mára már ez lett a természetes. Nekem is sokkal kevesebb lesz nemsokára a bevételem, és két kislányra felügyelek itthon a feleségemmel, de azért így sem kell azon gondolkoznom, lesz-e mit enni. Szerencsés is vagyok, igen. Így, ebben az állapotomban viszont azt kell mondanom, hogy a szeretteim fertőzésével kapcsolatos félelmeim mellett úgy általában boldogabb vagyok, mint korábban. Azzal együtt, ami tudom, hogy vár rám.

A fejemben lévő nyomás, a teljesíteni vágyás, amit nyilván okozott a körülöttem lévő emberek sietós hozzállása, ami, mint egy kór, terjedt szét mindenkin, egyre erősebben, most megszűnt. Mindenki elengedte a gyeplőt, mindenki lemondott mindent, és vár. Mit lehet csinálni?

Teát.

Főzök egy jó teát, és kortyolgatom. Majd lesz valahogy, mondom, a mamára gondolok, és iszogatom. Mert lesz. Mert nem fogunk éhen halni, és nem lesz semmi tragédia. A nagymamám, aki gyerekkorában mezítláb járt mindenhová, mert nem volt pénzük cipőre, és a saját kezük által épített házban a fejük fölött a tetőt szétroncsolta egy orosz rakéta, azt mondta, “ez van, mit lehet csinálni?”. És csinálta tovább. Neki is sikerült.

Kellett hozzá két dolog. Az egyik, hogy az összes vagyona kéznyújtásnyi távolságra volt tőle. A másik, hogy a homokból is tudott volna kalácsot sütni.

Szóval itt vagyok én, a dőzs utód, aki kortyolgatja a teát valami furcsa és indokolatlan nyugalommal. Körülnézek: minden vagyonom kéznyújtásnyira van? Igen. Jó - gondolom. Erre sosem gondoltam eddig így. Sosem éreztem emiatt örömöt, sőt, inkább zavart. Most jó ez a kuckó-érzés. Miért kellene aggódnom több miatt? Feleségemmel beszélgettünk az előttünk álló időszakról, a nehézségekről, de valahogy hiányzott a beszélgetésből az a fajta feszülés, ami minden korábbi, a gazdaság szárnyalásakor megbeszélt gondok alatt mindig ott volt. Sokkal természetesebb lett a probléma így, mint úgy. Mert emberléptékű lett, talán ezért.

Hirtelen elővettem a rég halogatott dolgaimat. Este jelentősen haladtam a félbehagyott könyvemmel. Elkezdtem gondolkozni azon, milyen munka tenne boldoggá, de többé nem úgy, hogy mivel tudok két hónap múlva pénzt is keresni. Hogyan is tudnék? Most koncentráljunk arra, hogy mi tesz boldoggá. Mit csinálunk holnap délután a gyerekekkel? Hogyan építem meg a magaságyást olyan anyagokból, amiket szemétre dobtam volna, ahelyett, hogy újakat vennék? Ilyesmiken jár az agyam. Mert muszáj. Mert ezek a feladatok előttem, és az ételünknek kell kialakítani a helyet, mert jön a tavasz. Enni kell, lehetőleg a kertből, és ott magától terem majd, ingyen. Csoda.

És egészen mostanáig zavart, hogy így beszűkültem, mert beszűkülésnek éreztem. Valójában nem az volt. Most először tettem fel csak a fontos kérdéseket anélkül, hogy tartottam volna azok káros anyagi hozadékától, és most először nem érzem a tarkómon azt a fura nyomást, lelkifurdalást, amit a zsizsgő-bozsgó teljesítményesek miatt érzek. Hogy nekem is azt kéne… Most elvágták. Nem tudom, van-e kollektív tudat, de itt az erdő szélén is érzem, még a folyamatosan érkező, félelmet keltő hírek mellett is, hogy olyan nagy nyugalom van, egy bizonyos szempontból.

dsc00028.JPG

Mint amikor reggel kiteszem a madaraknak az eleséget, és megjelenik a héja. A korábbi őrült tolongás megszűnik, minden madár ijedten ugrik a bokorba, és lapul. Ahogy írok a gépemen, észreveszem, hogy megváltozott odakint valami. Kinézek, és látom, érzem a várakozást.

Mi mire várakozunk? Mi lesz utána? Nem tudjuk. Szerintem ez attól is függ, hogy mit tudunk kezdeni magunkkal a következő hónapokban, otthon. Az egyik lehetőség, hogy tudunk boldogan teát kortyolgatni az ismeretlen jövőtől megrészegülve,  kíváncsian nézve előre, miközben épp annyi időt töltünk egymással, ami a legtermészetesebb. A másik, hogy egyszerűen csak várjuk, hogy mindennek vége lesz, és mindenre, ami most rossz, arra úgy tekintünk: minden. És kihagyjuk a jót a képből.

Én most valahogy nagy könnyebbséget érzek. És tudom, hogy a következő percben a hideg ráz majd ki, és szorítom össze a fogaimat, és szar lesz, és veszélyes, de ez a mostani érzésem inkább az utána jövő időknek szól. Mert akkor minden rendben lesz. És ha meg tudok tartani EBBŐL a boldogságomból ANNAK az Ádámnak, és ezt mindenki meg tudja tenni, akkor talán a gyerekeinknek sem kell majd lecserélni azt a világot, amit gyerekkorában megismertek, egy olyan világra, ahol már nem hónapokat kell várni a megváltásig, hanem ki tudja hány évtizedet.

Engedd meg magadnak, hogy boldogságot érezz, mert most is lehet. Az is előfordulhat, hogy most lehet igazán.

j3648x2056-00189.jpg

Ádám ma otthon marad

Van, hogy elmegy egy napra a városba, van, hogy otthon marad. Most hosszú ideig otthon. Ide fér minden olyan írása, ami nem fér máshová, de amiket szeretne kiírni magából.

Kövess Facebook-on

Friss topikok

Archívum

Címkék